I. fejezet: Az első találkozás
Animegirl 2005.04.03. 10:06
Egy nő ment le a folyópartra. Addig akarta befejezni a mosást, amíg a fia alszik. Sose volt nyugta, ha a kisfiú ébren volt azért nem, mert a gyerek mindig tele volt energiával. Ha aludt azért nem, mert a házimunkával kellett foglalkoznia.
A kisfiú – anyja nagy örömére – egészen jól viselkedett másokkal szemben. Bár Izayoi nem gyakran vitte az emberek közé. A fia nem egy közönséges kisfiú volt. De kezdjük az elejéről…
Izayoi fiatal korában megismert egy fiút. Fura fiú volt, tulajdonképpen egy erős démon de nem sokat foglalkozott ezzel, hiszen a szerelem teljesen elvakította. Ahogy a fiút is. A fiú miután pár évig jártak megkérte a kezét és Izayoi boldogan igent mondott. Szerelmük gyümölcse lett az a kisfiú, aki most békésen aludt benn a házban.
Miután a gyermek megszületett boldogan éltek egy darabig, de nem sokkal később Izayoi haza akart térni, de szerelme nem akarta megengedni neki. A lány éjszaka kiszökött és hazalátogatott. Otthon szörnyű tény fogadta. Egyik éjszaka rátörtek a házra, megölték a bent alvó szüleit, minden vagyonukat elvitték, a házukat pedig felgyújtották…
Izayoi azonnal visszaindult. Mire a házhoz ért már messziről meghallotta az akkor fél éves kisfiú sírását. Beszaladt a házba. A kisfiú a feldúlt és kifosztott ház üres szobájának a padlóján hevert. Volt mellette egy levél is a szerelmétől:
Izayoi!
Sajnálom, hogy így kellett történnie, kértelek, hogy ne menj el
te mégis megtetted. Nem hibáztathatlak érte!!! Azt tetted amit jónak véltél!
Démonok támadtak a házatokra és ölték meg a szüleidet. Most engem vettek célba.
El kellett jönnöm! Ha ott maradnék nem lennétek biztonságban,
és nem akarlak veszélybe sodorni titeket.
Ígérem meglátogatlak! És a fiunkat is!
Szeretlek mindkettőtöket! Csókold meg a fiút helyettem is!
És ne feledd: nagyon vigyázz a fiunkra Izayoi szerelmem!
Nagyon vigyázz Inuyasha-ra!
Azóta 8 év telt el. Inuyasha apja ígéretéhez híven meglátogatta őket minden egyes évben, amikor a fiuk (Inuyasha) születésnapja volt. Inuyasha nem emberi léte egyedül a fülein látszódott. A feje tetején volt két kis "kutyafüle". Izayoi attól félt, hogy a fiú vadabb lesz, mint társai démoni léte miatt, de eddig az ellenkezője bizonyosodott be. Talán külseje miatt talán más miatt, a kisfiú nagyon visszahúzódó volt. Az asszony nem tudta, hogy amikor nincs a fia mellett a többiek kigúnyolják. Azért nem szeretett közéjük menni. Az asszony csak később jött rá, hogy bántották a fiát.
Inuyasha-t zavarta, hogy nem olyan, mint a többi gyerek a faluból. Azt se tudta megérteni miért félti az anyja minden apróságtól. Normális füleket akart, mint más gyerekek. Azt viszont szerette, hogy sokmindent megérzett. Fura szagokat. És kifejezetten jól hallott. Egyszer történt vele, hogy álmából felébredve embernek érezte magát, és ahogy megtapogatta a füleit nem voltak a fején. Azt hitte álmodik és vissza is aludt. Másnap elmesélte az anyukájának, de ő csak mosolygott rajta... Úgy gondolta élénk a fantáziája. Nem is sejtette, hogy éjjel tényleg ember lett a fia.
Aznap miközben a fiú békésen szunyókált, nem is gondolta volna, mik történnek eközben a folyóparton…
–Izayoi! – szólt egy rideg hang.
–Ki vagy, és mit akarsz tőlem!? – ahogy a nő hátrafordult szembetalálta magát egy fura fickóval. Nem, biztos, hogy nem ember volt. Fura fülei voltak, nem olyan mint Inuyasha-nak olyan mint Inuyasha apjának. De az ő szeme nem melegséget, hanem hideg ellenszenvet tükrözött.
–Az mindegy, hogy én ki vagyok. A fiadért jöttem.
–Nem adom a fiam senkinek!
–Ahogy akarod, akkor megyek és elviszem. – azzal elindult a ház felé. Izayoi megpróbált utána szaladni, de elbotlott.
Pár perc múlva a furcsa idegen kilépett a házból. Fújtatott a méregtől.
–Hol van a fiú? – kérdezte dühtől tajtékozva. Addigra a nő is felállt és leporolta magáról a koszt.
–Nem volt bent? – kérdezte. Kicsit megnyugodott a hírtől. Biztos meghallotta a kicsi, hogy valami baj van és elbújt valahova. De nem volt ilyen szerencséje. Az igaz, hogy Inuyasha elbújt, mert idegent érzett, de amint meghallotta az anyja hangját elő is szaladt rejtekhelyéről.
"Jaj ne!!!" – gondolta az anyja.
–Aha! Elő is bújt! – mondta gúnyosan a másik.
–Képzeld! Azt álmodtam megint, hogy ember vagyok!! – szaladt Inuyasha az anyja felé. Izayoi felvette és magához ölelte.
–Jól van! De miért jöttél elő? Ha egyszer ilyen jól elbújtál, hogy a csúnya bácsi nem talált meg!
–Mert azt hittem bántani akar, és jöttelek megvédeni! Jó?
–Jaj te!!!
–Ha! Szánalmas! – morgott a másik. – Ebből elég! – szólt kis idő múlva. – Magammal viszem a fiút, ha tetszik, ha nem!
–Márpedig Inuyasha velem marad!
–Ne reménykedj! Ha valamit én úgy akarok az úgy is lesz. Nekem sincs az ínyemre, hogy egy korcsot felügyeljek!…
–Inuyasha nem korcs!
–Mégis mi! Talán ember?! Nem! Akkor talán démon?! Hát az sem! Akkor mégis mit mondjak erre a félszerzetre! Ő csak egy KORCS!
Inuyasha hallgatni se tudta inkább a fülére tette a kezét és összehúzta magát. Nem akart tudomást venni a külvilágról.
–Izayoi! Nem akarok veled vitatkozni! El kell hoznom a fiút és kész. Nem fogok veled harcolni a gyerekért. Nem ér annyit az a korcs, hogy meghalj érte…
–Te nem bánthatod az anyukámat. – kiabált rá Inuyasha. Annyira azért nem fogta be a fülét, hogy ezt ne hallja.
–Akkor gyere és harcolj meg érte. – provokálta őt a démon.
Inuyasha kiugrott az anyja kezéből és már ugrott is a démonnak. Izayoi megpróbált utána kapni, de nem érte el. Túl gyors volt. Inuyasha nekiugrott a démon kezének és beleharapott. Az idegen mintha meg se érezte volna, erősen megfogta a kisfiút. Izayoi közelebb szaladt, de a démon ellökte.
–Köszönöm a szíves együttműködésedet. Remélem még találkozunk…
–Várj! Ne vidd el!
–Miért is?
–Mert az apja egy hatalmas és erős démon. Ha megtudja mit tettél megkeres és megöl.
–Oh! Még nem mondtam volna! Engem Inuyasha apja küldött, hogy hozzam el a fiút!
–Miii? – Izayoi-ban egy világ omlott össze.
–Hahahaha! Mellesleg kérdezted a nevem. Akkor bemutatkozom, a nevem: Sesshoumaru. Inuyasha bátyja vagyok. Az apánk meghalt. Az volt az utolsó kérése, hogy vigyázzak erre a korcsra. Mostanáig elkergette a környékről a démonokat, de már nincs itt, hogy megvédjen titeket. Sajnos nem tagadhatom meg tőle ezt a kérést. Pedig hidd el, szívesen végeznék az öcsémmel. De sajna nem lehet. Bár csak a nagykorúságáig, vagyis amíg 16 éves lesz. Addig taníthatom! – panaszkodott. – Milyen megalázó… Na viszlát! – azzal eltűnt egy szempillantás alatt.
Izayoi egy perc alatt tudta meg, hogy özvegy, és maradt talán örökre teljesen egyedül…
II. fejezet: Az embergyerek
Animegirl 2005.04.03. 10:07
Inuyasha nehezen viselte a környezetváltozást. És Sesshoumaru sem volt neki túl szimpatikus. Megszökni nem tudott. A bátyja szinte nem is aludt. Ha éjjel felébredt, vagy szökni próbált, az "őr" mindig ébren volt. Csodálkozott is rajta eleget, de aztán megszokta. El kellett fogadnia, hogy ezzel az unszimpatikus fickóval kell maradnia.
Pár év is eltelt. Inuyasha megtanulta az alapvető támadási technikáit. Sesshoumaru-t viszont egyszer sem látta harcolni. A bátyja különböző démonokat hozott neki, akikkel meg kellett küzdenie.
Sesshoumaru meg volt elégedve a kisfiú fejlődésével, bár kicsit meg is ijedt tőle, bár ezt még magának sem ismerte be. A fiú ahhoz képest, hogy csak félig szellem elég erősnek bizonyult. De nem baj! Hiszen ha úgy neveli, akkor gyengébb lesz, mint ő, Sesshoumaru.
Egyik nap Sesshoumaru úgy döntött tovább fejleszti kisöccse képeségeit:
–Inuyasha! Ma éjszaka komoly feladat elé nézel. Elviszlek egy olyan helyre, ahol sok démon él. Éjszaka, a sötétben kell velük megmérkőznöd!
–Éjszaka? Még soha nem harcoltam éjszaka!!
–Épp itt az ideje elkezdeni! Addig is pihend ki magad. A mai edzésedet kihagyjuk! – Inuyasha kérdőn nézett rá.
–Nem hallod!!! – förmedt rá Sesshoumaru. – Az van amit én mondok, úgyhogy takarodj!!!
–Jól van! – majd csöndbe hozzátette – Nem kell úgy felhúzni magad!
–Hallottam korcs!
Inuyasha inkább visszafogta magát, és nem mondta ki a véleményét. Pedig egyszer már szívesen beolvasott volna a bátyjának. Csak azért nem tette, mert tudta, ő járna rosszul…
Aznap alkonyatkor már ott is volt Sesshoumaru az erdő mellett.
"Remélem annyira képes a kölyök, hogy ne ölje meg valami útszéli démon… az olyan megalázó lenne, pláne ha kiderül, hogy az én tanítványom. Te jó ég! Egy korcs a tanítványom..."
Ekkor jelent meg a háta mögött Inuyasha. Sesshoumaru már messziről meghallotta, hogy jön.
–Na végre! Azt hittem fel fogod adni és el se jösz.
–Sesshoumaru!
–Mit akarsz!?
–Asszem valami nincs rendben…
–Miii? Szóval mégis feladod?!
–Nem, erről szó sincs. Csak nem lehetne holnapra halasztani…
Sesshoumaru megfordult és szembe találta magát a kis Yasha-val. De ez a fiú nem is Inuyasha volt… Teljesen úgy nézett ki, mint az öccse, de mégis más volt. Sokkal emberibb.
–Mi van veled? Biztos, hogy Inuyasha vagy? Mert nekem nem úgy tűnsz. – "pedig még a szaga is olyan mint Yasha-é" – gondolta
–Pedig én vagyok az, de minden képességemet elvesztettem. Nem érzem meg a szagokat, és nem hallom az apróbb hangokat. Szóval lehet, hogy ember lettem. Már máskor is volt ilyen, de neked még nem tűnt fel. Bár különösebben nekem sem.
–Mi!? – Sesshoumaru dúlt-fúlt mérgében. – Ez, hogy lehet! Én ezt nem értem!! Myoga!!!
Ekkor egy bolhadémon ugrott elő az egyik bokorból.
–Igen Sesshoumaru nagyúr! Miért szólítottál?
–Miért veszítette el ez a korcs a démoni tulajdonságait? Azonnal tudni akarom!
–Sesshoumaru nagyúr! A félig szellem lények félig emberek is, és néha, egy bizonyos időre elveszítik démoni tulajdonságaikat, és emberré változnak. Úgy tűnik ez a kis Inuyashanál pont erre az éjszakára esik, az újhold éjszakájára. Ilyenkor közönséges ember és nincsenek meg a démoni tulajdonságai.
–Hmm! – Sesshoumaru elgondolkozott – Akkor ezek szerint biztos van olyan nap is, amikor teljesen démon lesz.
–Nos, ilyen napról nem tudok…
–Micsoda? Azt mondod csak szerencsétlen halandóvá tud változni, és démonná nem is!
–Én nem ezt mondtam. Hallottam már olyanról, hogy a félig szellemek, ha hatalmas fizikai erővel rendelkeznek, át tudnak változni bizonyos napokon démonná. Persze csak egy bizonyos kor elérése után. Szóval, ha megér egy kort és nagyon erős lesz előfordulhat, hogy képes lesz démonná válni.
–Aha, szóval ma hasznavehetetlen.
–Igen, – mondta Inuyasha. – Én jelenleg egy mellékes dolog vagyok, ami hol használható, hol meg nem… Mért beszélsz rólam úgy mint egy közönséges tárgyról! – háborodott fel.
–Pofa be, kölyök! – szólt rá erélyesen a bátyja.
–Jól van! De kezd elegem lenni belőled! Mindig csak leordítasz! Nekem meg persze hallgatnom kell rád!
–Ez a minimum. A helyedbe pedig én csak akkor szólnék vissza, ha lenne esélyem arra, hogy nem az első csapással ütnek agyon.
–Ne haragudj rám! – Inuyasha meghajolt a bátyja előtt, mert tudta Sesshoumaru ezt várja, hogy megint megalázkodjon előtte. – Én voltam a bolond. És neked van igazad… "már megint" – tette hozzá magában.
–Ha… – Sesshoumaru megvető tekintettel figyelte. – olyan ostoba vagy. Őszintén sajnállak…
III. fejezet: A szökés
Animegirl 2005.04.03. 10:07
Inuyasha elkezdte a komolyabb edzéseket. Már elérte a 15 éves kort. Lassan 7 éve volt annak, hogy Sesshoumaru elszakította az anyjától. Mostanában egyre többet gondolt az asszonyra. Boldog-e nélküle? Vajon emlékszik még rá? Vagy lehet, hogy azóta talált magának egy másik férfit és talán már gyerekei is születtek? Vagy talán azt várja, hogy mikor tér haza az elveszett fia?
–Sesshoumaru!
–Mit akarsz, kölyök? – Sesshoumaru egyre kevésbé bízott meg Inuyasha-ban. Ahogy a fiú nőtt egyre több erőt fedezett fel magába, és egyre jobban fejlődött a harci technikája is.
–Szeretnék hazamenni!
–Mi bajod van? – Sesshoumaru nagyon meglepődött. – Nem mész te sehova.
–Szeretnék találkozni az anyámmal.
–Minek? Az a nő már régen elfelejtett téged! Azt hiszed egy ostoba halandó emlékezni fog a korcs fiára! Ha… ne nevettess! Szerintem örül, hogy megszabadult tőled!
–Az anyám nem ostoba! És nem felejtett el engem
–Honnan tudod?! Már régen elfeledkezett rólad! – bár Sesshoumaru tudta, hogy ez nem így van. Volt már azóta az asszonynál és látta rajta, hogy nagyon hiányzik neki a fia. Még évek múlva is. Majdnem meg is sajnálta…
–Márpedig nem! Valahol érzem, hogy vár rám! Haza akarok menni! Sokat tanultam! Bár nem értem miért tanítottál!
–Ezt te nem is értheted! Ez tisztán démoni, és ugyebár, ha az emlékezetem nem csal, te mégcsak közel sem vagy démon! És most takarodj aludni!
–Elegem van az örökös parancsolgatásaidból! – fakadt ki, ki tudja hanyadszor. – Hazamegyek és nem akadályozhatsz meg!!
–Mi bajod, kölyök? Azt hiszed, ha valamit kinyögsz annak úgy is kell lennie!? Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de ez egyáltalán nem így van.
–Márpedig eddig soha semmi nem teljesült, amit én kértem, bezzeg amit te! Elegem van mindenből pláne belőled!!! Hazamegyek és kész!
–Próbáld csak meg, de hidd el nagyon megbánnod, ha megteszed! – Sesshoumaru hangja rideg és kimért volt. Inuyasha megijedt tőle.
–Most fenyegetsz? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Akkor harcoljunk!
–Te bolond vagy! Velem akarsz harcolni?! Mit gondolsz mennyi az esélye annak, hogy nem verem szét azt az ostoba fejed?
–Sokat tanultam! Úgy érzem, le tudnálak győzni – mondta Inuyasha magabiztosan, csak az volt a probléma, hogy nem így érzett. Még soha nem látta a bátyját harcolni. Nem is ismerte a harci technikáit. Még valamikor nagyon régen látta átváltozni démonkutyává, amikor megölt egy erős démont, de ez volt a legtöbb…
–Nem feleselnék a helyedben, mert a végén bedühödök, és hajlamos leszek megölni téged! Pedig még egy évig nem tehetem. Megígértem apánknak. De hidd el, azóta már ezerszer megbántam. –sajnálkozva nézett maga elé – Nem harcolhatok veled! Sajna még nem…
–Márpedig fogsz! – azzal Inuyasha nekiugrott Sesshoumaru-nak. Amaz azonnal kitért előle.
–Megmondtam! Nem harcolok! Ne is erőlködj!
De Inuyasha hajthatatlan volt. Az összes tanult támadását felhasználta, hogy harcra bírja a bátyját, de nem sikerült neki, Sesshoumaru az összes támadása elől kitért, ezért megpróbált cselhez folyamodni.
–Aha! Szóval a nagyhatalmú Sesshoumaru, a mindenki által félt nagy harcos, nem mer kiállni a "korcs" öccsével! Mi van bátyó, megijedtél az öccsédtől?
–Nyugi korcs! Engem nem húzol fel. – azzal hátat fordított neki és elindult a barlang felé, ahova berendezkedtek éjszakára.. Inuyasha felhúzta magát a nyugodt hangon, most hátulról támadt. Az utolsó pillanatig azt hitte Sesshoumaru, nem veszi észre, de tévedett. Amint lesújtott volna a karmaival, már érezte is Sesshoumaru szorítását a nyakán. A démon pár centivel tartotta a föld fölött. Nagyon mérges tekintetekkel figyelte amint Inuyasha próbált szabadulni a szorításból.
–Valamit jegyezz meg öcsém! – kezdte nyugodt hangon, majd ordítani kezdett. – Soha… megértetted!… SOHA SENKIT NEM TÁMADHATSZ HÁTBA!. Ezt egy életre jegyezd meg! – majd dühében még erősebben szorította a fiú nyakát.
–Eressz… el! – nyögte Inuyasha. – Tegyél le! Megfulladok…
Sesshoumaru legalább húsz méterre dobta el. Inuyasha nekicsapódott egy fának és ott is maradt…
Sesshoumaru szánalmasan nézte a fának csapódott alakot majd visszament a barlangba, de már tudta, hogy meg kell szegnie az apjának tett ígéretét. Fontos volt neki, hogy betartsa, de most már nem lehetett, már nem tehette… Márcsak a saját érdekében sem…
Inuyasha-nak sajogott mindene, még mindig érezte a nyakán a testvére ujjait. A fejét is jól beverhette, mert nagyon szédült. Dühösen nézett a barlang felé, ahol Sesshoumaru, az illatok szerint, már vacsorázik. De Inuyasha döntött: nem megy be a barlangba. Nem megy többé oda. Most már biztos volt benne, hogy haza fog menni. Nem tudta legyőzni Sesshoumaru-t, nem tudta kiharcolni a szabadságát, ezért döntött a szökés mellett. Felállt a fa mellől, körbenézett, hogy látja-e valaki majd szaladni kezdett. Egyelőre nem volt fontos hova, csak el innen, el minél messzebbre. Nem is sejtette, hogy valaki figyeli őt. Ez a valaki a barlangból nézte, mit csinál. "Megmondtam, fiú – gondolta a démon – megmondtam, hogy megbánod, ha elmész…"
–Bocsáss meg, apám! – mondta hangosan. – Bocsáss meg, de meg kell szegnem a neked tett ígéretemet! Meg kell szegnem, azt az ígéretemet, miszerint nem ölöm meg őt! Móresre kell tanítanom a "kisöcsémet". Megérdemel egy utolsó leckét… – tette hozzá gúnyosan…
IV. fejezet: Emlékek és miértek
Animegirl 2005.04.03. 10:08
Inuyasha szaladt. Valahogy próbált a gyerekkorára emlékezni. Az édesanyja illatára, a biztonságra, amit ott érzett. A házuk… a folyó csobogása. Ismerős illat csapta meg az orrát. Talán a régi otthona és az édesanyja… Inuyasha-ban megfagyott a vér, amikor ráismert az illatra. Biztos volt benne, hogy közel jár, és ekkor érezte meg Sesshoumaru-t! Inuyasha megszaporázta a lépteit. Fejében csak úgy visszhangoztak a démon szavai: "Próbálj csak meg elszökni, de hidd el nagyon megbánnod, ha megteszed!" Mintha ismét látta volna a rideg pillantást. Ekkor a bátyja ismerős illatába vérszag keveredett… nem tévedett, jól érezte… az anyja vére…
Sesshoumaru váratlanul csapott le az asszonyra. Éppen a folyóra ment le mosni, és arra gondolt, amire mindig ilyenkor arra, hogy pár éve ugyanígy jött ide és akkor a fia még vele volt…
Ekkor érezte meg a fájdalmat a hátába. Nem tudta megtartani az egyensúlyát és a folyóba esett. A fejét éppen ki tudta tenni egy kőre így kapott levegőt. Egy elmosódott alakot látott a vízpatron. Az a férfi állt ott, aki elvette tőle a fiát…aztán még mintha a fia hangját hallotta volna, de azután elvesztette az eszméletét…
Inuyasha akkor ért oda, amikor Sesshoumaru közelebb lépett a folyóhoz. Egyre erősebben érezte a vérszagot.
–Sesshoumaru! Menj onnan most azonnal! – kiáltotta rá a démonra.
–Aha! Megérkezett a kis korcsunk is!
–Sesshoumaru! Mit csináltál az anyámmal? – kérdezte óvatosan, nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.
–Nem is látod? Itt fekszik a folyóban! – Sesshoumaru nagyon jól szórakozott a testvére fájdalmas arcán. Ahogy Inuyasha közelebb lépett meglátta a folyóban fekvő asszonyt. A hátán lévő sebből ömlött a vér amit a víz sodort tovább. Látta Sesshoumaru arcán a kaján vigyort, teljesen elborult az agya. Nem hajtotta más, csak a bosszú, az elrabolt évekért… a sok megaláztatásért… az anyjáért…
–Megöllek, te szemét! – ordította dühösen. Nekiugrott a démonnak és ütötte, ahol csak érte. Fel sem tűnt neki, hogy Sesshoumaru nem védekezik. A démon szinte meg sem érezte az ütéseket.
–Inuyasha! – szólt. – Elérkezett a kiképzésed vége! Most meglátjuk, hogy állod a sarat egy igazi démonnal szemben…
Sesshoumaru támadt. A fiút hirtelen érte az ütés így a földre zuhant. Felnézett és látta, hogy Sesshoumaru közeledik felé. A démon felemelte a nyakánál fogva.
–Remélem ezt a leckét egy életre megjegyzed! Ha valamit mondok az úgy is van!!!! Ha azt mondom nem mehetsz el, nos akkor szerinted mit kell tenned? – tette hozzá mézédes hangon.
–Akkor azt teszem, amit jónak látok! – feleselt az öccse.
–A válasz rossz! – kiáltott rá Sesshoumaru. Majd jobban rászorított a nyakára. – halljuk a jó választ, Inyuasha!
–Akkor… azt… azt… kell tennem, amit… mondasz – nyögte ki Inuyasha.
–A válaszodat elfogadom. – mondta a démon. Majd gúnyosan hozzátette: – Elengedem a nyakadat, ha könyörögsz az életedért!
–Azt már nem!
–Nem vagy abban a helyzetben, hogy akadékoskodj, kölyök. De tudod mit! Még nem öllek meg! Nem szórakoztam ki magam. Nem mindennap ölheti meg az ember az öccsét… – meggyengítette a szorítást a nyakán. – De nehogy azt hidd, hogy megmenekülsz! – a démon a másik kezével ütni kezdte Inuyasha-t. Egy hatalmas ütést mért a fiú arcába. Inuyasha-nak az orrából folyni kezdett a vér és már a szája sarkában is megjelent egy vékony vércsík. Sesshoumaru eldobta a fiút amilyen messzire csak tudta. Inuyasha a folyópartra esett. Pár percig mozdulatlanul feküdt. Azt kívánta, bárcsak álmodna… az egészet csak álmodja! Igen! Az egész csak egy rossz álom! Behunyta a szemét. Bizonyára, ha kinyitja ismét kisfiú lesz! Ott fog aludni a szobájában! Az édesanyja pedig kint mos a folyóparton, ahogy mindig… Kiszalad hozzá, békát fognak és lefröcskölik egymást, ahogy régen… ahogy régen…
–Inu… Inuyasha! – hallott egy halk hangot. – Kisfiam! Jól vagy? Ugye nem esett bajod?
Inuyasha oldalra fordította a fejét. Nem messze tőle a folyóban ott feküdt az anyja. Ő szólt hozzá az imént. Ekkor lépett oda Sesshoumaru is.
–Milyen megható! – nevetett a démon. – De sajnos úgy döntöttem véget vetek ennek az idillnek. – Sesshoumaru közelebb lépett a földön fekvő Inuyasha-hoz. A fiú már alig látott a vértől, ami ellepte az arcát. – Bocs öcsi! Ennyi volt. – a démon felemelte a kezét, és lesújtott a mérgezett karmokkal. Inuyasha csak a fényt látta, de fájdalmat nem érzett. Felnézett és az anyját pillantotta meg, "NEM!!!" – kiáltott fel magában, az asszony nem messze tőle feküdt a földön. Őt találta el a démon támadása. Sesshoumaru hangját hallotta:
–Te ostoba halandó! – morgott. – Inuyasha! Megkegyelmezek neked! Az életed ezentúl rosszabb lesz, mintha most megölnélek! Neked már megváltás lenne a halál. Minden jót, kölyök. – azzal eltűnt. Inuyasha hosszú ideig nem látta többé.
A fiú pár perc múlva magához tért. Nem tudta elhinni, amit látott. Tulajdonképpen nem is akarta, de amint felállt és meglátta biztos volt benne, hogy igaz. Az anyja feküdt tőle nem messze a földön. Sesshoumaru támadása teljesen összetörte az asszony gyenge testét. Inuyasha erőt vett magán és odamászott.
–Anya! – szólítgatta. – Ugye élsz? Mond, hogy élsz! Kérlek!… nem halhatsz meg! – rimánkodott neki. Odahúzta a folyó mellé és vízzel locsolta meg az arcát.
–Kis… fiam! Ugye jól vagy? – motyogta az asszony alig hallhatóan.
–Az nem számít, hogy én hogy vagyok, az a fontos, hogy te hogy vagy…
–Kicsim… látom rajtad, hogy nem vagy jól.
–Tényleg nem vagyok jól. De meggyógyulok! – Inuyasha-t a sírás kerülgette.
–Tudom… – az asszony rámosolygott a fiára. – Örülök, hogy újra látlak. Azt hittem nem találkozunk többet az életben…
–Dehogynem anya! Mostantól együtt fogunk élni! Majd én vigyázok rád! – Inuyasha sírni kezdett. – Ugye? Mond, hogy így lesz! Ha te mondod annak úgy is kell lennie! – gyermeki ártatlanság tükröződött a hangjából.
–Inuyasha! Ne sírj! – mondta a nő. – Hallod kicsim! Nem szabad sírnod! Az a gyengeség jele.
–Köszönöm neked! Megmentetted az életemet!
–Nem tettem semmi különöset!
–Dehogynem! Nekem kellett volna így megsérülnöm. Fordítva kéne lennie…
–Erősnek kell lenned! Légy jó! Soha ne hagyd, hogy a bosszú, a gonosz eluraljon téged! – mondta már alig hallhatóan Izayoi.
–Kérlek ne búcsúzz! – könyörgött a fia. – Nem fogsz meghalni! Érted? Nem hagyhatsz itt! Nem hagyom! – kiáltott fel és magához ölelte.
–Ne haragudj rám! Sose voltam jó anya! – suttogta az asszony. – Tudhattam volna, hogy bántottak téged kiskorodban a többiek. Ugye bántottak? És ezért voltál ilyen visszahúzódó… de én nem foglalkoztam vele…
–Ez nem igaz! Hiszen mindig velem voltál… amikor felébredtem, ha bármi bajom volt, te mindig ott voltál és segítettél nekem! Nálad jobbat nem is kaphattam volna. Hiszen felneveltél annak ellenére, hogy "ilyen vagyok"…
–Mindig veled maradok… kisfiam… – az asszony egy puszit adott a fia homlokára. – Légy jó kisfiam. Légy jó… Inuyasha… – a feje félrehanyatlott és meghalt.
Inuyasha csak ült mellette és a semmibe bámult. Nem akarta elhinni.
"Az egész az én hibám! – szidta magát. – Ha hallgatok Sesshoumaru-ra nincs ez az egész…" Betérdelt a folyóba. Csak nézte a vizet… az egyik kövön még ott vöröslött az anyja vére. Azt sodorta a víz. Az orrából és a szájából a vér, belefolyt a folyóba. A víz vitte… vitte messzire a könnyeivel együttR |
AJÁNLOM AZ OLDALT
